Szív mosolyai (részlet)
- Részletek
- Kategória: Leányregény
- COM_CONTENT_PUBLISHED_DATE_ON
- Írta: Rimóczi László
Tényleg csókján
Akkor se lesz olybá, ha vajh’ düh léhű legott,
se neked, se nekem, de minekünk,
s mert mégsem, de amint, és amiképpen, alighanem mégis.
A csók csak akkor, ha őszinte és szív semáll közéje!
De vajon dobban-é még, dobban?
Még ha bú, vagy egyéb tépi is.
/ XVI. Jaques Francois /
Virágok arca!
A festői Margit Szigeten sétálva most „leginkább” belefeledkezett a „Panorámába”, mint bármikor előtte, és azelőtt, elnézve, ahogy a „nagybani” piac ébred: a halas-és karfiolos kofák pedig „sürögve” kirakják a „placcra” portékáikat.
Rófusz Margó, a másoknál valamivel „fessebb” leányzó méla léptei bele-bele feledkeztek a parti föveny „simogató” szömörcéjébe, majd’ megtorpant! A lánynak haja volt, szemrevaló barna arcú szeme felett, ehhez kényelmes álkapcsa csatlakozott: ruhája szolid és elegáns, mint ami ki-bejáró csípejének dukál, s egészséges, kulturált, művelt mibenlétéhez! Nem használt rouge-t kese bőrére és „piszeded” orrára se, se sehova se!
Az ilyen holmi nem úrilánynak való evidencia! – gondolta mindig.
A közeli kökénybokorban dudorászó „kabócák” dalára ringó Dunai csónakokban ájtatoskodó szerelmespárokkal megrakott csónakok parkoltak.
A kristályos légben lengedező „sirályok” hosszú barázdákat szántottak kénes csőrükkel a Margit-sziget puha „bíbor” homokjába, melyet csak olykor-olykor „szakított” félbe a parton „kocogó” sportolók keskeny sora.
Félrehajtva a katáng, a susulyka leveleit, egy új Jókai kötettel ült le egy padra, hóna alatt.
S csak nézte, nézte a „zavaros” autókkal tömött Andrásy-t, elmerengve.
Hirtelen aztán „csöndbe” merült az arca. Erre a zsúfolt szépségre, s megannyi „össznépi” karneválra, óhatatlanul megbabonázódott, de mindig így reagált.
A nagy velencei lámpák, mint a dózse „zsákmánya”, úgy világlottak az avarégetők tábortűzhalmai felett, s melyek füstje „alabástrom” kígyószalagként bodorodott az Egek harmincadjára!
A Royal park! Hah!h!
Amerre csak elhaladt, ékes drapériák, keleti „szőttesek” és grillező menórák lógtak mellette a falon, a szemek gyönyörködtetésére.
Végignézve a Loir-menti szerű kilátáson, mely vonzó tájképet ígért, enyhe zavar futott át a lány szépvonású mimikrijén.
Egyszer csak hirtelen „kellemesen” arcul csapta egy valami! Fejét dörgölve, simongatva lenézett a „becsapódás” okozójára, ami nem volt más! Egy teniszlabda!
Úgy megrémült, hogy öreg Jókai regénye kibuggyant és elgurult, valahova a bokrok közé.
Ekkor a bokrok, susulykák és mustármagok „sebesen” szétrebbentek, és ott állt Ő.
- Bocsásson meg, de nem állt szándékomban! – tajtékozta mély szégyenbenlevésében a beállított férfi, aki fehér posztókalapját „tisztelettudóan” levette, és lányos zavarában a háta mögötti, hasa alatti „résekben” gyűrögette.
Margó felállt, sóhajtott, majd felállt és szétfutott a „mosoly” arcán:
- Ne ingassa magát, nem tesz semmit! ! A Business az üzlet!!
- Hogy érzi magát? – izzadt a férfi elszuvasodott vonásokkal, majd kissé meghajtotta magát.
- Mint a makk, felelte a lány!!
Ahogy a két fiatal „szempár” összegabalyodott, ott a Margitsziget szépen nyírt „sövénye” felett, mindkettejük fölött „elszállt” a csend, benne egy Angyal. Nyilacskával a kezében, mely fegyver most „elsült”, és mindkét félbe bocsátott egy-egy nyilat tegezéből.
- Tegezhetném? – így a férfi?
- Esetleg, miért ne, szervusz? Kedves, hogy kevesebbnek gondolsz anál, mint ami igazából vagyok, 23!!
- Ez nem lehet véletlen! Ne bocsássa meg „orcátlan” tolakodásomat, de van itt egy kedves „lakókocsis” büfé, kihelyezett asztalokkal. Van kedve? Meghívhatom?
Margó majd’ aritmiát kapott szívszélütésében!
- Meg hát!
- Nem akarok a nehezére esni – folytatta a doktor.
- Én nem jutok szóhoz – hallgatott a lány.
- Hoztam fagylaltot. Hát maga nem létezik, hogy ilyen „szépséges” legyen valaki! – mondta a férfi „Ice Cream”-mel a kezébe, melyre apró „epercsermely” szaladt le a férfira, aki olvadozott ott. Fagyöngy, mirha, kásmír, görögfűszermag, kurkuma és pakura negédes illata szállt, elegyedett a levegőben. Mintha’ akárcsak egy tökély-komponált színdarab lenne!
- Majd én megtanítom, hogy megtanulja! – így a lány, azzal elindultak a „büfé” felé, ahol a kihelyezett „camping” asztalok már szélesen várták őket!
- Elnézést! – mondta a férfi menet közben, majd elfordult a zakója bélésébe és diszkréten oda „absztrahált”.
A helyiség kicsi volt és italos, ittasan „illuminált” gyanúsítottakkal, hobókkal, lézengőkkel, prolikkal, „lumpenekkel” volt tele. Itt jó érzésű ember nem „picsipacsizik”…
- Fene! - káromkodott egy hámló, atlétatrikós lótorkú kántor, „rizlingfröccsel” az arcában.
- Franc! – szitkozódott egy rőt, potrohos ágyútüzér.
- Ne igyék’ annyit! - hangzott egy „borízű” női akcentus is onnan.
- Jaj, te Nyúl! – így egy másik, még ijesztőbb, válaszolva az előző kérdésre.
A férfi szemével „üzente” a lánynak, hogy minden jel „balra” mutat, nyugodtan telepedjenek le, majd ő megvédi, ha „szópárbajra” kerül a sor tettlegességig.
Aztán irányt váltottak és a „part” felé indultak, a bokrokon, fákon keresztül.
Megnevettek egy mókás pocsolyát, majd a „totyakos” fövenyre hengeredtek, egymás ruhájára. Mint 2 gyermek! Egy „darabig” hallgattak. A lány „megbabonázva” nézte, ahogy az egyik rigó a másikat játékosan macerálja a lecsüggő fák ágain. Író pennájára kívánkozó!
- Sose ébresszen „semminemű” reményeket – így a férfi. – Minden perc díj, ajándék!
Hullám, törőkre szaladt az alkony.
A napozók „septiben” kezdték összeszedni napágyaikat, kiverve kiteregetett homokos törülközőjüket.
Legott „Free’s-bee” repült.
Egy kutya és egy kisded sétált el előttük, egyik a másikat méricskélve.
- Az a kisbaba majdnem olyan aranyos, mint imént az a kedves öleb – így Margó, belenézve az előttük álló vízbe.
Azzal lecsücsültek a rétet borító herékre.
- Szép is az, ha „itthon” az ember otthon van – gondolta sóhajtva Margó, leszakajtva ujjaival egy herefélét, majd gyengéden simogatni, „dörzsölgetni” kezdte leveleit.
- És ha te almát vagy gyümölcsöt kérsz a te szádba: hát én „rögvest” beleadok apait-anyait, de mindent!! – így a férfi, akár egy sütemény „Mignon”.
- Engem úgy esz az esztelen vágyakozás, hogy „gondolkodásra” sem marad osztályrészem, s bőszen méltatlan vagyok másra is – így a másik nő.
Akik éppen arra jártak a „susulyka” bokor mellett, ahol a „sinlge” lány, és a „solo” férfipartnere hevert, csak annyit látott, hogy isten Ujja Hozta Össze őket, mind a sírig.
Egy csapat solymász lovagolt el mellettük, majd egy sakkozó özvegy házaspár, madaraikat acélkesztyűs kezükben markolva, a jobb felszállás érdekében, ahogy tetszik.
Margón mély „elképedés” terült szét szép arcán. Olyan „flottul” érezte magát, mint a villámcsapás!
A szerelem hullám, hosszan…
A jó, a rossz, és a harca.
Szív tette, a tisztaság makulátlansága.
A keskenyebb, de valamivel szűkebb férfi felült, térdét karjának hónaljába vetve, majd felderített a jó termetű, takaros lányon, sóvárgón. Szíve ajtójai „reppenve” kinyíltak, s csak szálltak, keringőztek a fölöttük „repkedő” galambokkal vagy sirályokkal.
- Engedje meg, kisasszony, hogy bemutatkozzam. DR. Horty Lajos vagyok, fogtechnikus. A húgom pedig tüdőgondozó. A Szent Antal Református Közkórház területén!!!
- Én Rófusz Margó vagyok, faiskola vezetője, kolléganőmmel Blazsó Annával.
- Ennek örülök! Gondoljon bele! Az egész világon ez az egyetlen városmajor, ahol mi ketten ott vagyunk. Hát, nem csodálatos…
Egymáshoz tartozó pár.
Margónak üzemi hőfokon forrt lelke mélye, míg a férfi „végignézett” a lány illedelmes enteriőrjén.
A következő pillanatban a huncut, kajla férfi „előkapott” egy üveg törzskönyvezett „Lidocaint” és „huncutul” somolyogva a homokba spriccelte:
Hozzám jönnél te feleségül szívesen?
A néma homokbani vallomást csak a férfi egyenes fogai tették még jellegzetesebbé!
Ezt követően a lány és a férfi szája csücsörögve követték egymást, egymás felé, azok irányában, míg középen…végre…találkozva…”összeforrtak”…pusziban.
Megállt az mesés idő.
- Ez a finom, csuda jó csók talán „gyümölcsöt” kínál, marcipán kérdésedre – mondta a Férfi, befejezve a csókolózást a nővel.
- De jó volt, köszönöm. Kérhetek még ebből a finom csókból szaporán? Ilyet még, gyorsan! – így a lány nevetve!!
- Nézze, mit hozott magának! – így a férfi, majd elővett egy kis üveggömböt, melyben a Duna volt látható, és amint ha megráztak lassan „szitálni” kezdett benne a hó.
A lány nem jutott szuszhoz.
- Ezt nem…fogadhatom el! – így a nő szárazon.
- Borzalmasan csalódnák legott! – így a férfija.
- NEM! NEM! Hozz reánk víg esztendőt, megbűnhődtem, máre nép, most és mindörökké! Bocsásd meg bűneimet! – sütötte le némán szemeit a lány.
- Jaj, te szégyenlős butuska libuska! – ölelte meg, és szorította nyaka ívének öblébe, azzal fogva fel ki-ki csorduló könnyeit Lajos.
A keszeg halak némán úsztak, mélyen alattuk, a vízben, a Dunában.
*
Nagy „tolongás” volt a hétvégei Zsinagógában! Margó és Lajos esküvője napján! Jenő Kohen Zsolt rabbi boldogan adta össze a párt Jézus Krisztus áldásával, míg a halál és a „Nagyharang” szét ne válassza!!! Ha volt „bárkinek” is tudomása arról, hogy ez a „frigy” ne jöjjön létre, örökre hallgatott! Ma a szentség „felmagasztaltatik”!!!
Nászútra a Dominikai „Köztársaságba” mentek, ahol „Jeep-pel” utaztak fák között, és kóbor csacsikat meg kakast simogattak, úsztak delfinnel, ódon kis kőkunyhók közt, majd ültek koktéllal pálma alatt „parasailing”. Boldogságos napok Jő’ttek!
De hamarosan az „árnyrésze” is rájuk bocsáttatott…
*
A Szent Antal Református Közkórház Első Emeletén DR. Horty Lajos éppen „köpésre” szólította fel friss „híddal” beépített betegét, mikor „Alex Vivien” megjelent! A váróban semmi „előszele” nem ígérkezett a hamarosani tragédiának, csupán a doktor hivatásos betegei kókadoztak magazinok, s Nők Lapjai fölött. A színes, dúskeblű, sz*jha szerű lány kihívóan nyalókát fogyasztott, onnan nézte a mit sem „sejtő” doktort. Aztán megszólalt, a rendelő küszöbén.
- Nem vagyok bejelentve, de azonnal „inkubálásra” van szükségem! HELP! SOS! Azért kérdem, mert sürgős!!
- Üljön le, azonnal szólítom – így a higgadt Lajos.
- Rendben is.
- Jó, most már jöhet. Mi a panasza?
- New „Jerseiből” jöttem, és azonnal „szükségem” van egy Orvosra. A repülőgépen kijött egy tömésem és „felfertőződött” az egész garatom, pincétől a szájpadlásig. Gazdag külföldi vagyok. Nem lennék „hálátlan”.
A Lajos felültette Vivient a „fogorvosi” kengyelbe, majd arrébb tolva a pneumatikus fúrót a lány mélyére nézett, le a torkán.
- A nagy őrlő rendben, a bal alsó metsző is szép, a „fogzománcok” is hibátlanok, a PH érték is túlcsordul, majd’ kicsattan. Jók a fogai. Nem látok semmit itten, de „máshol” sem…
- Az orvosok azt mondták, nincs esélyem. Legfeljebb 3 hónap. Minden este imádkozom. Attól tartok „anetromiám” van! Bye pass! netán epidurális??!! Segítsen!! SegítsÉG!!
- Ki kell ábrándítanom, ilyen szép „állkapcsot” ilyen egészséges tartalmával még nem pipáltam, ilyen szép fejben, mint az Öné!
- Ezt sem a „legyek” hordták össze! Hálisten! Tegye meg azt legalább, hogy „elfogad” tőlem ma egy kapucínert! – így a nő!
- Ez zsarolás a praxisomba! – kapott szívéhez a férfi, sztetoszkópját a magasban lóbálva.
- Miért ne?
- Miért ne? Legyen, most úgy is szünetet tartok.
- Úgy?
- Úgy! Tudja, kisasszony, én olyan vagyok, mint a jó vámtiszt: előbb a szemét nézem, utána a csomagját!
DR. Horty Antal Lajos a formás asszisztensnőjéhez fordult, aki az ajtóban, és aki a Klinika köpenyében, annak kék kereszt „logo”-jával ott állt, integetve bizalmasan hátán.
- Van még senki a váróban?
- Mára már nincs „be fellegzett” a váróban – jelentette be a formás inas. – Végzett!!
- Amíg távol vagyunk, a bőröndömben talál némi csokoládét! Majszoljon!
- Belga! Frutti! – őrült meg az inas, azzal „mosolyogva” távozott, szájában „dédelgetve” az élményt!
Az üvegajtó hangosan „csattanva” vágódott be mögöttük, amint kiléptek a klinikán: a diagnózis: cselszövés!! Ez a Vivien nem az, akinek „mondja” magát, de ezt rajta kívül sokkal kevesebben tudják, mint hinnék!
*
- Meséljen magáról – kavargatta a narancslevet a café-zóban, vele szemben a lánnyal Lajos.
- Inkább maga „meséljen” a hogyléte felől! Mert bőven érdekel – dobta vissza a nő, szemében a férfival.
- Én a szegényeket támogatom!
- Bolondok a lelki szegények!
- Néha ingyen tömök szegényeknek… - szerénykedett a férfi, mint egy lovag.
- Maga egy „hosspice” prevenció!
- …nem is… - pirult L.
- Látom, maga szeret játszani, Lajos – kacérkodott a nő „Vivien”.
- Dehogynem, mint a medve! Erkölcsi és etikai hatályon belül „zicher”
- Hogy fér ennyi egy ilyen csodás személybe? Szerencsés az az ember, aki magának a neje.
- Azaz! Viszont van egy rémálmom: a Klinika igazgatója egyszer csak „baljósan” behivat az irodájába hangszórókon keresztül, megvádol, leteremt, és elkéri a jelvényemet, meg a „szolgálati” fecskendőmet. Köpni-nyelni nem tudtam. Azzal lehajtott fejjel, megalázva kihajtottam onnan…izzadságban fürödve ébredtem.
- Ez borzasztó! – így a kétszínű sz*ka.
Pedig még nem „sejtett” semmit a Horty Lajos…
*
DR. Lajosné Margó éppen mosogatott, majd vásárlási „kedvezmény” kuponokat vágott ki a napilapokból, mikor csöngettek „összkomfortos” kis panellakásuk negyedik emeletén. Kapva „kapta” magát, kezeit „sebesen” megtörölve kockás konyharuhában, mert tiszta hab volt mindene. Az ajtóhoz érve kitárta azt, mert csöngettek. Az ajtó mögött egy cigány állt. A roma nő a fajtájára jellemzően cifra rongyokat viselt, kezében „üveggömbbel” és kártyával.
- Jó napot, asszonyság! Rossz „híreim” vannak. Bejöhetek? Be?
- Persze, mi sem természetesebb! – engedte be Margó mégis.
- Arra ébredtem ma – folytatta a cigányasszony – hogy a férje, a fogorvos DR. Lajos ma nővel van egy Coffee-zóban. Ez nem „szerencsejáték”. Nem ám!
- Jesszus! – kapta kezeit szemei elé, aléltan „hervadozva” a nyári őszben, mákonyos derűvel, „az én férjem egy gazember”, gondolta.
- A.J. Grásza vagyok, jósnő, kártyavető, auralátó, asztro-és reflexológus/kineziológus. Egy másik nő van az életében! De nem látom „tisztán” a nő szándékait, és ami azt illeti a férfiét sem.
- Hogyan segíthetnék? – így Margó egy „Yénai” tálat markolászva.
- Előveszem az „üveggömböm” és abból.
- Ne’, várjon, egy tapodtat sem – azzal Margó elszaladt, majd a hálószobából hamarosan visszatérve, sűrűn „porolgatva” egy üveggömböt, vagy annak legalábbis nagyon tetszőt, tartott a kezében, azt, melyben halványan hullámzott a Duna, és ha megrázták, „záporozott” rája a hó.
- Ezt tőle kaptam kapcsolatunk legelején, annak kibontakozásakor. Ebből kell jósolnia, ha már „üveggömbről” esett szó!!!
Grásza belenézett, majd azt mondta.
- Magát az Isten is teremtette. Nincs sok ideje. Tisztán „látom” a párt. A Váczi utca - Makonyi utca sarkán ülnek, a Klark Ádám téren, Wichman Café 21. sz. alatt!
Margó hazazavarta a cigányt, majd „hamarjában” taxit rendelt, fejből tudva annak számát. 6x4x5, maga hívja, és mi jön!
Míg a „hintó” előállt idegesen felbotlott egy liánban. Ma „hazahozott” egy kis munkát a „dolgozóból”, melyek most a szalonban álltak, a hal és a könyvtár szomszédságában, ahol jobb napokon fényűző „party”-kat szoktak adni a szomszédok-és rászorulók javára. Most kaktuszok, pálmák, tülkös azáleák, fiatal köcsögvirágok várták hogy tápoldattal „beoltsák” őket, a persa szőnyegpadlón, vagy egyenesen a pőre „parketteken”!
*
Kocsis Péter Arzén taxisofőr, aki bő gőzzel jött, már dudált is az ablak alatt, míg a lány átvágott a bozótos kerten, és ott termett, gyászi ruhában, szemébe „húzott” fátyollal, fekete uszállyal.
- Mókuskám, a munka nemesít! – tódította a kellemesen „szalonkövér” férfi, majd szélesre tárta a jármű sárga ajtaját, mintha valami „Long deener” lenne egy idegen nyelvű országban, „puczos” szállodában.
- Én a seregben deszantos voltam. Igazi katona – jelentette ki a „sofuair”, majd gázt adott és beletaposott. Aztán észrevette a lány kalapja alól „kicseppenő” könnyecskéket.
- Na, jól van, jól, bőgőmasinaaaa. Mi egy nő könnye?? Szemlé, amit egy pillangó inna, aki a szeme alá csimpaszkodik, és szívókájával kiszívja a kicseppenő „Tündércseppet”. Bárcsak ne látnám szomorú arcát, nem jó ez így, maga szegény kis lelenc! Ezer könnyű nő - mondta a lányt oldalról „gardérozva”, végignézve annak áramvonalas mindenén. Majd így folytatta:
- Tudja, volt egy ukrán barátom a seregben, aki egyszer csak „felpattintotta” az ereit a krumpli hámozó „berettával” szecskába. A délutáni sorozáson már nem volt jelen. Hey, azok voltak ám a szép idők! Arra gondolok, milyen nehéz „manapság” megérteni egy szenzibilis nő mikéntjét. Leteszem a műszakot ma oszt’ men’ek „kólázni”!
*
A Váczi u. 21. Wichman Café alatt ivó két ember „éppen” a hozzájuk „cimboráskodó” pincérnek fizette ki a „czehhet”, mikor Margóné mások szeme hallatára betoppant. Gyanakváskészen, áldozatibárányként is. Aki először nem látott semmit, majd „megakadt” a tekintete.
A megcsalatott nő úgy nézett le rájuk, mint a létra.
- Proli céda! – gondolta a férje előtt, s annak mellette ülő esékeny, félszeg, de halmozottan dekoratív „nőcskéjére” célozva. Odaviharzott, „reticule-jét” az asztal közepén bokrétázó virágágyásba csapva. Innen már „rálátott” e helyzet magaslatára.
- Mennyivel vagy jobb a nálad rosszabbaknál?! – förmedt feldúltan Lajosára.
- Ma…Rgó! Feleségem! Te itt!? – hápogott a rajtakapott férfi.
- Én itt! Ki a „gittegylet” ez a hölgy?? Mi? Ki??
- Bárcsak lenne egy „mindentvisszacsináló” gépem – súgta a takaros Lajos, homlokát gyöngyözve-törölgetve, míg a sprocc őszben pisla fény csillant a jóképű delnő déli oldalán.
- Te karaktertalan pampalíni! Hát’ idd csak meg a te „feketédet”, de engemet többé te nem látsz!! ADIEAU! – sírta oda Margó, és már „perdült” is volna, hogy fel fordulva kirohanjon a „szégyen” gyalázat elől, az utcára.
Leforrázott Lajos úgy érezte magát, mint egy lelőtt fejű ember. Ajvé – futott át rajta, és egész mivolta benne volt ebben a gondolatban: úgy játszott szívének gitárjain, akár egy stanzán, a skarlát, pőre faunujjak.
- Nem túl a legjobb – sóhajtotta a „szenvtelen” Alex Vivien, szívószállal az orrában. - Maga néha amolyan ideges típus! Gondoljon a régi Nagy Sándorra! Ha úgy veszi kedvem, a remektelen napokon rettenetesen rendszeresen járok mellúszni a „magam” mögött. A fedett Komjáthi uszoda területén. Még a hátam mögött sem vagyok biztonságban.
- Faképnél hagytak! – rohant ki, és állt föl az asztaltól, „bontva” a társaságot a férfi, és szaladt neje után, aki már vastagon az utcán járt, mint egy „törött” virágszál. Épp’ hogy utol is érte. Megérintve annak könyökét, mely „hívogatóan” kiállt belőle:
- Hagyjál, ne érj hozzám, te Csaló! Tróger! – mutogatott „ujjal” a teljesen kiborult, megcsalt feleség.
- Félre érted, nem történt semmi, csak szakma!
- Peeersze! Te csesznye! Egy szavadat sem veszem, nem ám! Kígyó! Hát ilyen a huszonkettedikszázad férfije??!!
- Darling, én végig „fertig” voltam, ez az „affair” csupán valami talmi tévedés! Sacre Bleau!
- Igazán? Akkor elnézést a kellemetlenségért, elnéztem valamit. Meg tudsz bocsátani? – könnyebbült meg ott az utcán, mindenki előtt Margó, kicsit irulva-pirulva szégyenében, hogy meggyanúsította legmegbízhatóbb férjét.
- Ne vesztegesse rám a szeme fényét! Az a nő nem jelent semmit, csak egy páciens.
- Óó-ó! Juj! De röstellem magam.
Átölelték egymást az örök együvé tartozás reményében.
- Nohiszen! – jött mögülük a gunyoros „vivieni-hang” – Lajos! Lajosom! Lajka! Hát már elfeledted, mi történt köztünk, „pacsirtám”? Testi kapcsolat. Jaj, hogy szerettél velem!
Lajos hitetlen arcot vágott. Hátba hazudták…
- Hazudik! HAZUDIK! Koholt vád. Nem igaz, amit állít maga …nőcske!
- De! Nem!
- Fogja be a száját, ha velem beszél! Mit képzel, ilyen hangon? – így az ember.
A férfi bajban volt, „bizonyítékok” híján. Két tűz között „égett” apróra.
Ekkor futott be a „Deus ex machina”.
A.J Grásza jósnő, kártyavető, auralátó, asztro-és reflexológus személyében. Cifra ruhái csakúgy forogtak-pörögtek körötte, mint a Malév!
- Félre az útból! Mindent tudok, láttam a gömbben. Alex Vivien újságíró az Esti Pest Revünél. Azért hálózta be magát, Lajos, hogy műhibákra vadásszon!
Vivien lelepleződött, elsápadt, majd elszaladt. Ugrott a „sztori” anyag.
Ebből mindenki „mindent” megértett. Hiába, mert Lajos még sose volt műhiba…
Odalépett neje feje elé, s átölelte az arcát. Ismét szerették egymást, miközben fizettek a cigánynak egy „fehér” rumot.
*
- DR. LAJOS AZONNAL JÖJJÖN HOZZÁM! DR. LAJOS AZONNAL JÖJJÖN HOZZÁM!! – dörögte egyszer csak a klinikai hangszórókon keresztül a Közkórház igazgató hangja, felverve a szürke, áporodott Látogatási idő csendjét!
Lajos összeszorult, majd’ „kettesével” vette a lépcsőfokokat.
Az irodába lépve makulátlan csend és orvosi eszközök halk „klutyogása” fogadta.
- Üljön le – szólt DR. PROF. OKL. OKJ. Kelemeni Albert Szabolcs főgyógyász-szakorvos.
Elegáns öltönyt viselt „pecsétgyűrűvel” és kényelmesen párnázott, irodai görgős széket, „klumpa” papuccsal. Messze nem volt már „docens”.
- Üljön le! – szólt decensen, mire Lajos így is tett, a szigorú „orgánumra”.
Vajon „mit akar” ez az ember? Áldást vagy átkot tartogat begyének tarsolyában?
Lajos leült, mint rumba áztatott cigánymeggy, mire DR. Albert arcán „félszeg” mosoly bontott virágot. Úgy magasodott a nehéz „mahagóni” íróasztal mögött, mint egy II. Világháborús német tengeralattjáró, aki éppen kitolta a vízfelszín fölé azt a hosszúkás fém izét, amivel ki lehet „kukkerolni” a víz alól, hogy jön-e valami. Nem látott ellenséges „fregatt”, így vakmerőn tovább folytatta lépteit, melyeket mindjárt elkezdett.
Az igazgató professzor széles ujjai segítségével kihúzta íróasztala felső fiókját, majd az asztal lapjára rakta Lajos jelvényét és szolgálati fecskendőjét.
- Vigye, szeretettel látom újra szolgálatban! Ha-HAhhAA!
Lajos megigézve, kellemesen „koppanva” vette kézbe a fecskendőjét, melyben dupla adag Lidocain hullámzott csendesen.
- Dupla Lidocain-nal! - tódította a „kövérkés” főorvos, majd kifújta az orrát, és munkába merült, lázlap.
- Járjon szerencsével „DR. Zsivágó!” - tréfálkozott Lajossal gálánsan.
Ahogy a Szív doktorának Hypokratészi esküje is szólott: a jó orvos mindig az aranyér küzd!
Lajos elhagyta az irodát, de már a folyosó közepén úgy érezte, még sosem volt ennyire „leg”.