Supershop kártyád hal-e?
- Részletek
- Kategória: Novellák
- COM_CONTENT_PUBLISHED_DATE_ON
- Írta: Rimóczi László
Letörölte arcának fáradt neonjait. Túl öreg volt már ahhoz, hogy féljen. Kezében a kártya. Az a kis szürke lapocska a könyvtár pecsétjével. Valamiért a fülével érezte, ahogy a reggeli levegő sárgáspinken töri meg a fényt. Ez a kedd olyan hétfős volt. Nézi a higanyt. A Javasok szerint, aki naponta higanyra néz, örökéletű marad. Ő nem akart örökké élni, mégis nézte. Ma többször is letegezték, lazán és langyosan csusszant bele ebbe a kortalan mákonyba. Kezében a kártya. Az a szürke kis lapocska a könyvtár pecsétjével.
Bérlettel, de anélkül utazom ma. A metró száját négy kék cerberus őrzi, de egyik sem zavarja az utazási okmányokat, azt a kis bérletszeletet. Már csak jegyre mennek. Egy ideje a könyvtári kártyámmal utazom, azt mutatom fel, úgyse nézik meg. És tényleg nem. Rábagózástalan engedélyezték levonulásomat az alagútba, és az utazásban történő részvételt. Olyan magától értetődően mutattam fel a könyvtári kártyát, a fülembe sztorizó-nyerítő metrómajmoknak, hogy nem volt okuk kételkedni. Azok meg átnéznek rajtam, mindenen, és átengednek vele, rá a csordogáló mozgólépcsőre. Hátam mögött összecsapnak egyszerű életük egyszerű képkockái, elöntik a többi utast.
Az ajtók nyílnak. Jobb oldalon. Karamellafelhőben a Deák tér.
Ezzel a szürke laposkával utazom, rajta a pecséttel. Álbérlet-stalker vagyok.
Menjünk boltba, lássuk, annyi-e még a szuperkifli! A fotocellás boltkapu elhúzódik, egy szakadt asszony behúzódik. Mosópor, kutyakaja, fenyőillat… és hideg pékárú. Mellé kocsonya-aszpik, akinek kell. Hajnalodott a zöldségrészlegen, büszkén feljöttek a celofánkabátos paradicsomok a primőrök kertjében. A halosztályon van zacskózott haltej is. Lehet azt így külön venni? Hogyne. Levesbetét. Van újság is, kiabáló címoldallal: valaki összejött valakivel, valaki elárult valakit. „Semmi közöm hozzá!” – sikoltotta a headline, ingyen. A pénztáros, ez a rőt hajú asszony, azt kérdi, Supershop kártyám van-e? Szótlanul odaadom a szürke könyvtári kártyát, hiszen már több ízben bevált ma. Nézi. Tartja a szürke kis keszeget a tenyerén, de mindjárt vissza is dobja a vízbe. Mert ez se nem pontgyűjtő, se nem super…
- Kérem, uram, ez valami vicc? Netán kandis kamera?
- Mér teccik kérdezni? – kérdem, mert érdekelt.
- Uram, ez egy hal. Döglött állapotú. Már-már frissen döglött… mert még nem oszlik és nem büdös. Nem tőlünk van. Nincs kódja. Akkor is rossz.
Dehogy rossz! Nem rossz az, cseppet sem! Végül annyiban hagyjuk a dolgot, visszaadja a kártyám, mert nem super, hanem más, simán fizetek és hagyom a mögöttem feltorlódott fogyasztófolyót tovább csobogni.
Elromlik az idő, irigy utcákon megyek felfelé. Oldalt vakufényes rendezvény fakad, függönnyel, illattal. Kijött a sajtó is. Befordulok, villantom a szürke kis kártyát. Öten fogadják el a fehér abrosz mögött. Névjegyakvárium. Két pohár bor a zsákmányom. Helyben fogyasztva. Egy kiváló vörös, meg talán furmint a fehér. Híg a forgalom, félreértett illatok. Romlandó a svédasztal. Megfürdöm a fényben, majd továbbajándékozom.
Odakint az utca megtorpan. A metróban már vár a két markos legény. „Ha annyi izém volna, ahányszor elő kell vennem nekik egy nap, míg eljutok A.-ból B-be! Esküszöm, kiaggatom a nyakamba már!” – ahogy panaszkodni szokta Irénke a hatodikról. Tehát bevillantom nekik a könyvtárit, elfogadják, hiszen azóta sem látják. Vajon egy átlag ellenőr mikor vakul meg a bérletre? Mikor unja meg nézni, és mikor jelent számára minden bérletvillantás semmit? Vagy ugyanazt. Vagy semmit.
Tudod, miről lehet észrevenni a kezdő ellenőrt? Köszön és megköszön.
Megyek tovább, a felszín már vár. Befordulok a moziba, azt mondom, sajtóbérlet. Lehet. Valami film ment egy szomorú nőről. Aztán valahogy sikerült végignéznem egy boncolást is a patológián. Pont útba esett a 10-es számú. Csak azért mentem be, mert kíváncsi voltam, ha felvillantom a portás néninek a passportot, vajon jól elhiszi-e és beenged, vagy elzavar? Nem zavart. Se meg, se el. Pár kiemelt máj és tüdő után megérkeztem a végállomásra.
A könyvtár. Kis szürke uni-örökigazolványom innen származik.
Büszkén veszek ki irodalmat, majd tolom a kártyát a nő elé. A keddhétfőkön mindig ő van a pult mögött. Nade. Problémázni látom a homlokát. A nő rám néz. A nő megszólít. Nem számon kérőn, inkább a fiatalság beletörődött gumicukrán keresztül:
- Vigye innen a halát! Ez nem akvárium. Hívom a Gyurit! Kidobja. Gyuri!
- Mér sipákol? – kérdezem.
- Ez nem halnak való hely, vigye innen a dögét… összekeni nekem itt a pultomat! – felállt és egy lépést hátrált.
- Hogy lenne már hal! Ez egy könyvtárjegy, nézze meg bátran jobban.
A csaj abbahagyta a lihegést, előre lépett, jobban megnézte a halat, majd elmosolyodott.
- Bocsi meg, nem tudom, mi van ma velem.
Kezébe veszi a petyhüdt, még mindig síkos pikkelyest, szurkálja a gépet, lesi a monitort.
- Hoppá, ez a kártya már lejárt – suttogta bocsánatkérőn, a kis buta galamb. - Kívánsz hosszabbítani?
Kívántam.